Január 27-e a holokauszt nemzetközi emléknapja. A második világháború előtt és közben meggyilkolt milliókra emlékezni kötelességünk. Az elképesztő embertelenségeket zsidók, romák, politikai foglyok, hadifoglyok, Jehova tanúi hívei, melegek és sokan mások is megélték. Melegblogról lévén szó, itt most a nácik melegek elleni háborújáról olvashattok.
Mind az utcán, mind ezen blogon, a hozzászólóknak, de akár csak a négy fal között „mocskosbuzizó” embereknek is tudniuk kell: amikor azt kívánják, hogy a természetellenes buzik dögöljenek meg, nos, akkor ezt az ötletet mások is megfogalmazták már. A náci Németország pedig megpróbálta tovább vinni a kósza ötletet, és végre akarta hajtani. Emberek ezreit kínozták és gyilkolták meg, elképzelhetetlen és feldolgozhatatlan fájdalmat okozva az áldozatoknak és családjuknak.
Bár a melegek állami és szervezett üldöztetése nem volt példák és előzmények nélküli, és a nácik „nagy tervének” is csak egy szelete vonatkozott a homoszexuálisokra, de ilyen kiterjedésű és ennyi áldozattal járó „hadjáratra” sehol nem volt példa a történelemben. A „hivatkozási alap” az 1871-es német büntetőtörvénykönyv 175. paragrafusa volt, amely büntethetővé tette a férfiak közötti, illetve a férfiak és állatok közötti szexuális kapcsolatot. Ez a jogi szabályozás volt érvényben Németországban az egész huszadik század első felében, de a nácik próbálták meg először országos szinten betartatni ezt.
Rózsaszín háromszög volt a homoszexualitásuk miatt elhurcoltak jele.
Azonban, ahogy a melegek elleni fellépés sem előzmény nélkül született a náci Németországban, a melegjogokért folytatott küzdelem sem Milk Harvey-val vagy Ricky Martin coming out-jával kezdődött. Sőt, a két háború közötti Németországban virágzó meleg kulturális élet volt, klubok, bárok vagy éppen újságok sokaságával. A szexualitásról szóló közbeszéd és a tudományos hozzáállás is változóban volt. Ennek egyik úttörője Magnus Hirschfeld a Szexuáltudományi Intézet (Institut für Sexualwissenshaft) alapítója és igazgatójaként rengeteget tett mind a tudomány, mind a közösségi élet szervezőjeként, hogy a homoszexuális embereket ne betegeknek, hanem teljes értékű embereknek tekintsék. A 175-ös paragrafus eltörléséért is küzdött évtizedeken át, ám ezt sosem tudta elérni.
Alig négy hónappal Hitler hatalomra kerülése után Hirschfeld intézetét szétrombolták, a több mint 12.000 könyvet tartalmazó könyvtárat „ünnepélyes” keretek között elégették. Ekkortól a nagyvárosi melegbárok is állandó célpontjaivá váltak a nácik támadásainak, Hirschfeld maga pedig Franciaországba menekült, ott is halt meg, két évvel később.
De miért is gyűlölték ennyire a nácik a melegeket? Miért akarták kiirtani őket a föld színéről? Ennek megértéséhez Hitler fajelméletéhez kell visszanyúlni. Nagyon leegyszerűsítve Hitler szemében a világ az emberi fajok egymás elleni harcáról szól, ahol a gyengébb elpusztul, az erősebb pedig a világ uralmára tör, és természetesen a német nemzet kivívhatja méltó helyét a Földön. Ehhez pedig erősnek és nagynak kell lenni. Az erő pedig, nem utolsó sorban, számbeli fölényt is kell, hogy jelentsen. Az erős német nemzethez tehát sok tiszta német gyermekre van szükség. A melegek márpedig nem szaporodnak, sőt, azt gondolták, hogy terjesztik is a beteges viselkedésüket, így bemocskolva a német nemzetet és annak szaporodási esélyeit. Ráadásul úgy tartották, hogy a melegek gyenge és nőies férfiak, akik így harcra sem foghatók. A leszbikusok esetében nem vették komolyan ezt, nők közötti szexuális kapcsolat nem volt büntethető. Bár néhány náci ideológus „lobbizott” ennek büntethetőségéért, nem tartották elég veszélyesnek két érzékeny nő egymás iránti intimitását a német nép tisztaságára.
A hitleri birodalom és minden embertelen ideológiának a természetére intő példa Ernst Röhm, a leghíresebb homoszexuális náci története. Ersnt Röhm a barnainges SA félkatonai szervezet több mint 3.000.000 tagjának irányítója és megszervezője, Adolf Hitler egyik legrégebbi harcostársa nyíltan meleg volt. Hitlerrel 1919-óta ismerték egymást, azon kevesek egyike volt Röhm, aki tegezhette és keresztnevén szólíthatta a németek Führerét. Természetesen, Hitler tudott Röhm homoszexualitásáról, hiszen sem a tényből, sem alkalmi kapcsolataiból nem is csinált titkot (bár az a híresztelés, hogy beosztottjaival kikezdett volna, hazugságnak bizonyult). Sőt, Hitler még 1933-ban is megvédte őt több más náci vezetővel szemben, mondván, amíg végzi a dolgát, és az SA-ban harcosokat edz, addig a magánéletével nem kell foglalkozni.
Aztán 1934. június 30-án, az úgy nevezett hosszú kések éjszakáján Hitler leszámolt Röhmmel és más SA vezetőkkel. A legalább 80 halálos áldozattal és több száz bebörtönzéssel járó három napos razziasorozat fordulópontot jelentett. Innentől kezdve senki nem volt biztonságban, akire már nem volt szüksége Hitlernek. Aki veszélyt jelenthetett volna hatalmára (mint például a hadseregtől független, csak Röhm alá tartozó több milliós SA), azzal kíméletlenül leszámolt. Az utólagos igazoláshoz persze jól jött, hogy Röhm homoszexualitása miatt az egész SA-t beteges, „homoszexuális disznók” gyülekezetének állíthatta be a propaganda. Valójában persze puszta hatalmi játszmáról volt szó, ha szüksége lett volna rá, Hitler mellett szolgálhatott volna ezernyi más meleg is.
Ernst Röhm, az SA nyíltan homoszexuális vezetője.
Néhányan, legfőképpen talán Heinrich Himmler, viszont egészen komolyan vették az ideológia gyakorlati átültetését, esetünkben a természeti törvény ellen vétő betegség megszüntetését. A melegek üldöztetése 1935-től új szintre lépett, a legerősebb pedig 1937 és 1939 között volt. A korábbi 175. paragrafust 1935-ben úgy szigorították, hogy lényegében minden férfiak közötti testi kapcsolatot vagy közeledést (egy olyan pillantást is) büntetni lehetett. Ez persze tökéletesen alkalmas volt arra, hogy az SS lényegében bárkit zsarolhasson. A titkosrendőrség által listázott melegekre bármikor lecsaphattak. Sokatmondó, hogy 1936-ban a melegek üldöztetésének fő végrehajtója a Homoszexualitás- és Abortuszellenes Birodalmi Főhivatal volt (Reichszentrale zur Bekämpfung der Homosexualität und der Abtreibung), az SS irányítása alatt. Heinrich Himmler az SS vezetője dolgozta ki és felügyelte a melegek elleni „harcot”, ő maga pedig 1938-tól a Birodalmi Biztos a Németség Megerősítéséért címet is viselte.
A harmadik birodalom fennállása alatt (1933-1945) körülbelül 100 000 férfit tartóztattak le, 50 000 embert zártak börtönbe, 5 000 és 15 000 közötti ember járta meg a koncentrációs táborokat. A táborokban a homoszexualitás miatt elítéltek rózsaszín háromszöget viseltek a ruházatukon, ahol a táboron belüli „ranglétra” legalján voltak. Vagyis sokszor a többi elítélthez és köztörvényes bűnözőhöz képest is több megaláztatásban és fizikai bántalmazásban volt részük. (És itt hangsúlyozottan nem Auschwitzról és a haláltáborokról, hanem a németországi börtöntáborokról beszélünk) Tovább rontotta a túlélési esélyeiket, hogy a melegek senkire nem számíthattak. Míg némely elítéltet rokonok, ismerősök időnként tudták segíteni, addig a homoszexualitás a homoszexualitás miatt fogvatrtottak ismerőseire is veszélyt jelenthetett a rabokkal fenntartott kapcsolat. A táborokon belüli csoportok tagjai, például orosz vagy más hadifoglyok, egymást is segítették, ilyen szolidaritás a melegek között nem valósult meg. Részben azért, mert az elítéltek között egészen különböző hátterű emberek voltak, a kikötői prostituálttól az ügyvédig, a társadalom minden szintjéről.
A Holokauszt homoszexuális áldozatainak emlékműve Tel-Aviv-ban
Mivel azt gondolták, hogy a homoszexualitás gyógyítható, így a nácik számos kísérletet végeztek a bebörtönzötteken, kasztrálástól kezdve egyéb „kezelésig”, melyekbe sokan belehaltak. Mivel gyenge, nőies embereknek tartották a melegeket, ezért „megerősítésükre” sokszor küldték a rózsaszín háromszöges elítélteket a legnehezebb és legkíméletlenebb munkákra, például bányákba, ahol lényegében halálra dolgoztatták őket.
A melegek teljes kiirtása a náci Németországban több okból sem sikerült. Egyrészt a homoszexualitás nem „látható” kívülről, így nagyon sokan elkerülhették az üldöztetést. A háború éveiben pedig sok meleg bevonult a hadseregbe, hiszen 1940-1941-re a felnőtt német férfiak többségét besorozták, de a hadsereg egy jó „búvóhely” is volt, hiszen a Gestapo fennhatóságán kívül esett.
Az, hogy például a cseh vagy lengyel területen élő melegeket nem zárták tömegével börtönbe, többek között Himmler személyi orvosának és gyógytornászának, Felix Kerstennek köszönhető. A ma Észtországban található Tartu városából származó német férfi, aki később Finnországban élt, a háború során a finn titkosszolgálatnak is jelentett. Mind közvetlenül, mind pedig közvetve is megmentette sok ezer ember életét. Kersten a Himmlerhez egyik legközelebb álló ember, aki kigyógyította az SS vezért fájdalmas betegségeiből, nagy hatást tudott gyakorolni Himmlerre. Több esetben győzte meg arról, hogy ne gyilkoljon meg elítélt melegeket vagy általa árulónak tartott személyeket. Több ezer zsidó Svájcba menekítését szervezte meg a háború vége előtt nem sokkal, életéről film is készült. Hosszasan győzködte Himmlert arról, hogy a melegek „gyógyíthatók”, így nem kell őket azonnal kivégezni. A nácik perverz fajelméletének segítségével pedig arról győzte meg, hogy a szlávok és egyéb alsóbbrendű népek között élő homoszexuálisok végső soron hasznosak is a németeknek, hiszen minden meleg csak gyengíti a népe erejét, így a homoszexualitás virágzása az alsóbbrendű fajok között előnyt jelent a németek számára.
A Holokauszt meleg és leszbikus áldozatainak emlékműve Sydney-ben.
A háború végével a koncentrációs táborok bezártak, az elmúlt évtizedek során pedig rengeteget tudtunk meg az emberek szenvedéseiről és az átélt borzalmakról, bár közel sem eleget. Ez fokozottan igaz a nácik meleg áldozataira, akikről mind a mai napig nagyon keveset tudunk. 1945-ben a homoszexualitás miatt börtönben vagy koncentrációs táborban lévők nem kaptak amnesztiát, sokuknak ki kellett tölteniük a kiszabott büntetést. A homoszexualitás büntethetőségének megszüntetése, Kelet-Németországban 1968-ban, Nyugat-Németországban pedig 1969-ben került sor. A legtöbb rózsaszín háromszöget viselt elítélt a háború után titkolta múltját, sokszor még családja előtt is. A történészek évekig, sőt évtizedekig alig-alig foglalkoztak a témával. Mai is nagyon keveset tudunk a túlélőkről vagy utóéletükről.
Akit érdekel a téma, magyarul Günter Grau: Homoszexualitás a harmadik birodalomban, angolul Richard Plant: The Pink Triangle című könyveit ajánljuk, vagy Rob Epstein és Jeffrey Friedman 2000-ben készült filmjét, Paragraph 175 címmel, amely a Youtube-on is megtekinthető.
Roland
