Korábbi cikkeink alatt sűrűn felmerült az abortusz kérdése, és sokan, sokféleképpen nyilatkoztak a dologról.
Leginkább azok nyilvánítottak véleményt, akik úgy gondolják, egy nőnek nincs joga, hogy döntsön a benne növekvő élet sorsáról.
Kicsit más megközelítésben szeretnék most beszélni erről, mint általában…
Évek óta látom, hogyan élnek a gyerekek a gyermekotthonokban, vagy a csonka családok az anyaotthonokban, netán a bántalmazott, elüldözött anyukák gyermekeikkel a családok átmeneti otthonában. A barátnőm gondozóként dolgozik ilyen intézményekben – általában egyszerre három helyen, hogy annyit tudjon keresni, amiből megél –, és rengeteget tesz azért, hogy könnyebbé tegye ezeknek a családoknak a túlélést.
Mert itt nem egyszerűen arról van szó, hogy nehézség elé kerülnek az életben, hanem legtöbbször arról, hogy szó szerint kirántják alóluk a szőnyeget.
Azoknak, akik szeretnek egy kellemesen meleg, fűtött szobából, a kényelmes fotelből beleszólni mások életébe, szeretettel javaslom, hogy menjenek el egy ilyen helyre, ajánlják fel a segítségüket, és tegyenek valamit, ami által megismerik azt, amiről véleményt mondanak.
“Aki tizenévesen teherbe esik, azt kötelezném rá, hogy megszülje a gyereket, így legalább megtanulja, hogy a tetteinek következményei vannak.”
Ez az egyik kedvenc mondatom.
Nos, egy tizenéves lány, egészen biztosan megtanulja a magyarok istenét, ha az apja jól elveri, a család kitagadja, és végül kidobják otthonról. Tuti, hogy sosem felejti el, milyen egy anyaotthonban sokadmagával üldögélni, látni a kilátástalanságot, a kirekesztettséget, és a saját bőrén megtapasztalni, milyen egyedül nekivágni az ismeretlennek. Aztán, ha megszületett a gyermek, és nem akarja örökbeadni – ez a második kedvencem, mikor gyermektelen nők, meg férfiak, akiknek fogalmuk sincs arról, milyen a szíved alatt kihordani egy kisbabát, aztán világra hozni, majd meghozni a döntést, hogy másra bízod, lemondasz róla, eldobod; osztják az észt ebben a témakörben –, akkor már nem csak magáról nem tud megfelelőképpen gondoskodni, hanem a gyermekéről sem. Ez aztán biztosan sokat segít mindkettejüknek, hogy ép lélekkel, bizakodóan nézzenek a jövőbe, és a lányanyának abban, hogy sikeres, elégedett életet éljen, ahol szeretetben és biztonságban nevelhet fel egy gyereket.
Ezek a lányok azt tanulják meg, milyen a kiszolgáltatottság, milyen az, ha mások döntenek helyetted, és minden lépésedet ellenőrzik, befolyásolják. És még ennek is van egy kifutási ideje, ami után meg kellene állnod a saját lábadon, miközben még semmi tapasztalatod a felnőtt életről, de máris van egy gyereked, akiért felelős vagy.
Ha mégis úgy dönt, hogy örökbe adja, akkor is vannak buktatók. Mesélek egy tanulságos történetet.
Egy barátom és a felesége évekig küzdött a saját gyerekért, de végül be kellett látniuk, hogy ez nem fog összejönni. Örökbefogadás mellett döntöttek, be is adták a kérelmüket. Azt mondták nekik, 2-3 év, mire rájuk kerül a sor. (Igen, jöhetnek a kommentek, hogy biztosan nem nagyobbacska, fogyatékos vagy cigánygyereket akartak. Tényleg nem. Kisbabát szerettek volna, egészségeset, bár a bőrszín nem volt kritérium.) A feleség barátnője csecsemős nővér, egy olyan kórházban, ahol van inkubátor. Ő is azt mondta, ha van is baba, akit beletesznek, az anyukák szeretnének névtelenek maradni, így a baba bekerül a rendszerbe, majd hónapok telnek el, mire a gépezet kidobja valahol, és szülőkhöz kerül, vagy a csókosok kapják meg, akiknek vannak összeköttetéseik.
A pár bele is törődött ebbe, hisz úgysem volt más választásuk. Aztán egy szombati napon telefonált a csecsemős nővér barátnő, hogy most szült egy fiatal lány, akiről nem tudja a családja, hogy terhes volt, és ott akarja hagyni a gyereket a kórházban, úgyhogy rohanjanak, és beszéljék meg vele, hogy ők gondoskodnának a babáról.
Így is lett, a lány hosszas könyörgésre hajlandó volt megvárni őket, és szimpatikusak is voltak egymásnak. Csak annyit kért, hogy ígérjék meg, nem fogják keresni, soha, semmilyen formában, mert a családja kidobná az utcára, ha fény derülne a dologra.
Megígérték, elintézték a papírokat, hazavitték a babát, és rettegve vártak, hisz a szülőanyának hat hete van, hogy meggondolja magát. Már majdnem letelt, és úgy érezhették, minden rendben van. Az életadó lány is így gondolhatta. Megkönnyebbülhetett, hogy a gyermeke jó kezekbe került, otthon sem derült ki a dolog, és minden visszazökken a normális kerékvágásba.
Csakhogy, itt, ebben az országban mindig van egy gyenge láncszem, az pedig a HIVATAL. Mindenkinek van pár bicskanyitogató története, felháborító hozzáállásról, dilettantizmusról, nemtörődömségről. Itt sem volt másképp. Az újszülött anyakönyvi kivonatát szépen kipostázták a vér szerinti anyának, a kisközségbe, ahol az anyja vette át, szépen ki is bontotta, majd lefordult a székről.
Még az a szerencse, hogy a pár, akik örökbefogadták a babát, meghagyta az elérhetőségét a lánynál, és lelkére kötötték, hogy ha szüksége van segítségre, bátran keresse őket. A zokogó hangú telefonhívás után a feleség berúgta az ajtót a gyámügynél, követelte, hogy segítsenek elsimítani az ügyet, és hozzák helyre a tévedésüket. Kivételesen – vagy a lehengerlő vehemencia láttán –, az addig nagy arccal és fapofával lekezelő hivatalnok is rájött, hogy mekkora barom, és behívta a lányt, akit elkísért a tajtékzó anyja, majd a szemük láttára eltépte a papírt, és azt mondta, hivatali baklövés történt. Ez persze igaz is volt, csak nem abban az értelemben. Végül elrendeződött a dolog, amit a szomszéd szobában remegve hallgatott végig az örökbefogadó anyuka, hiszen, ha kiderül a dolog, lehet, hogy külső nyomásra a szülőanya vissza kellett volna vegye a gyermeket.
A levelet az Angyalkák titkai csoport bocsátotta rendelkezésünkre
Láttam a 3-4-5 gyerekes családanyákat, akik férjük brutalitása elől menekültek be a családok átmeneti otthonába, és tíz négyzetméteren próbálták megoldani az életüket. Látom a gyerekeket, akiket az iskolában kiközösítenek, bántanak, nehéz körülményeik miatt pedig eleve több foglalkozásra, türelemre lenne szükségük a pedagógusoktól, de ehelyett a tanerő is lenézi őket. És sajnos látom, hogy mindez hová vezet. Van egy mondás, hogy a lány újraéli az anyja életét. Nos, ez ebben a világban biztosan nagyobb statisztikai igazolást kap, mint más társadalmi rétegeknél. Itt ugyanis a tinilányok nagyon hamar érnek, és nagyobb valószínűséggel menekülnek bele egy kapcsolatba, akkor is, ha nem fehérparipás lovag, hanem egy fiatalon “kicsit alkoholista” fiú jut nekik. Aztán szülnek egy, vagy pár gyereket, míg a közben egyre mélyebbre süllyedő fiatalember megunja a gyerekzsivajt, majd néhány pofonnal szeretne rendet tenni az otthonának nevezett lyukban. És ugyanott vagyunk, ahol egy generációval ezelőtt.
Van egy kis szerveződés, ahol most már 1000 ember próbál segíteni a gyermekotthonokban, átmeneti szálláshelyeken élő gyerekeknek, és karácsonykor egyesével igyekeznek valóra váltani a kívánságokat. Mikor olyan levelet látok, amit egy tizenéves kamasz írt, aki még soha nem kapott karácsonyi ajándékot, minden alkalommal kisírom a szemeimet. Csakhogy ez nem kifejezetten az otthonban élőkre vonatkozik, vagyis főleg nem rájuk, hiszen az ott dolgozók, ha bármilyen aprósággal is, de meglepik a gyerekeket. De hány olyan mélyszegénységben élő, éhező gyermek van, akiknek egy meleg vacsora is felér azzal, amit manapság egy iPhone jelent a jobbsorsú gyerekekeknek?
Úgyhogy az én véleményem az, amíg a megszületett, és köztünk élő, hátrányos helyzetű gyerekeken nem segítünk, addig nincs jogunk egyszerre két életet tönkretenni azzal, hogy helyettük hozunk döntést.
Lennének ötleteim, hogy mindenki jobban járjon, és engedném, hogy legyen itthon is dajkaanyaság, vagy más néven béranyaság; amikor a születendő gyermek, és a nehéz helyzetben élő terhes nő is profitálhat a dologból, mert álszentség a mostani rendszer. De ez már egy másik cikk témája lenne…
Amíg ez az elavult, működésképtelen rendszer, a benne dolgozók fásultsága, és az őket is béklyózó szabályok irányítják a mechanizmust, addig itt nem lehet jól dönteni.
Úgyhogy bárkit, aki nulla tapasztalattal, pusztán korlátoltsága és a világ iránt érzett állandó elégedetlensége okán fröcsögi, hogy be kellene tiltani az abortuszt, arra buzdítanék: menjen, segítsen ilyen embereknek, gyermekeknek, anyáknak, és akkor talán nem halmozottan hátrányos helyzetű gyermekeket dolgoz ki magából a rendszer, akik aztán jó eséllyel lesznek droghasználók, vagy visszaeső bűnözők.
Menjünk, tegyünk együtt azokért, akik önhibájukon kívül kerülnek ebbe a helyzetbe, és ne otthonról akarjuk irányítani a világot. Talán akkor jobb hely lesz belőle.
Becca Prior
További cikkekért és érdekességekért kövess minket Facebook-on: