Ma végre megérkezünk A homoszexualitás megelőzése - Útmutató szülőknek című könyv végére. Aki valamiért azt gondolta, hogy a nehezén már túl vagyunk, nos, annak van egy rossz hírem: Joseph Nicolosi egy édesanya naplójával veri be az utolsó szöget a józan ész koporsójába.

Stephen King Carrie című horrorja a nyomába sem ér a fejezetnek, mivel az itt leírtak mind megtörténtek. Lássuk hát, egy hiszékeny édesanya hogyan változtatja pokollá az egész családja, köztük a saját maga életét.

Aki még nem olvasta a könyv korábbi részeiről szóló cikkeinket, itt pótolhatja:

Bevezető
Első rész
Második rész

A többiek pedig kössék fel a gatyájukat, és görgessenek tovább!

“Utálom a Bálint napját, a Hamupipőkét és a rózsaszínt. Rettegek tőlük, és attól félek, tönkretehetik a fiamat.” – Így kezdi beszámolóját az az édesanya, akinek esetét Nicolosi útmutató példának hozza fel.

“Trevor mindig boldog és kedves gyerek volt. Soha semmi rosszat nem tett, soha nem ért hozzá semmi olyanhoz, amihez nem lett volna szabad hozzáérnie. Örömmel töltött el minket, és zseninek tartottuk.

Mikor Trevor majdnem hároméves volt, elvittem moziba, hogy megnézzük a Disney legújabb Hamupipőke filmjét. Tetszett a film, Trevornak azonban még jobban tetszett. Akkoriban vette fel először nővére hálóingét, és azt kezdte játszani, hogy női ruha van rajta.”

Nicolosi elmélete szerint a “nemi önazonosság zavara” minden baj forrása, mivel azokból lesz homoszexuális, akik nők szeretnének lenni. Ezt pedig minél fiatalabb korban felfedezzük, annál könnyebb “meggyógyítani”.

“A rózsaszínről is ekkor kezdett el beszélni. Ha valaminek meg lehetett választani a színét, mindig a rózsaszínt választotta. Többször említettem neki, hogy nekem a kék a kedvenc színem, mert reméltem, akkor majd ő is azt választja.

Aztán rákapott a rajzolásra. Mindig lányt rajzolt masnival a fején, szép hosszú női ruhában. Ha Breki és a többeieket nézte, mindig Miss Röfin mosolygott. Komolyan aggódni kezdtem, nem lesz-e később belőle homoszexuális, de aztán elhessegettem a gondolatot. Hogyan is lehetne egy hároméves gyerek homoszexuális? Mikor ilyesmit mondtam, anyám és a nővérem mindig nevettek rajtam. „Olyan buta vagy!” – mondták.

Arra is emlékszem, mikor nővére Minnie egér pénztárcájával játszott, és hogy ketten együtt babáztak. Akkoriban már nagyon aggódtam, és egyik este Istenhez imádkoztam válaszért. Mivel nem sok más gyereket ismertem, abban sem voltam biztos, hogy tényleg abnormális-e a viselkedése.”

Azt látjuk tehát, hogy a kisfiú, aki folyton az anyjával és a lánytestvéreivel van (apukája sokat dolgozik és nem foglalkozik vele), más minta híján őket kezdi el utánozni.

“A tornaórán a többi fiúval ellentétben feltűnően vigyázott rá, hogy meg ne sérüljön. Mikor befejezte, a lányok közé akart ülni. A mellettem ülő anyuka meg is jegyezte: „A fiad annyira jól bánik a kisgyerekekkel! Az én lányomhoz is mindig olyan jó!”

Észrevettem, hogy óra előtt szeret játszani a kislányokkal. Így szólt: „Ide nézz, két lány és egy fiú!” Megkönnyebbülten felsóhajtottam. Legalább azt tudja még, hogy fiú!

A szívem mélyén tudtam, hogy Trevor nincs kibékülve önmagával. Azért voltam biztos ebben, mert ő volt a lelki társam.”

A kis Trevornak tehát a világon semmi “baja” nincsen, az összes körülötte élő ember közül egyedül az anyja az, aki valamiért kivetíti rá saját frusztrációit, és megpróbál úgy tenni, mintha a fia lenne abnormális. Kétségbeesetten keres valakit, aki osztozik vele tévképzeteiben, aki pedig keres, az talál.

“Elmondtam Dr. Nicolosinak, az aggodalmaimat. A fiam akkor már ülve pisilt a vécében, holott korában mindig állva tette ezt! Dr. Nicolosi nagyon segítőkész volt, ugyanakkor elismerte, hogy súlyos problémáról van szó. Trevor fél a testi sérülésektől, és ezért nem szereti a vadabb játékokat, nem túl jó a koordinációja a sportban, és él-hal a képzeletbeli dolgokért.

Elmondtam azt is, hogy a fiam soha nem rajzol fiúkat. Ez rossz jel volt. Dr. Nicolosi elmondta, hogy az ilyen korú gyerek saját magát rajzolja. Majd elsüllyedtem szégyenemben. Az egyetlen élettelen dolog, amit rajzolt, a ház volt. Ez sem volt jó jel. A ház a biztonságot jelképezi, ami inkább a nőknek fontos, mint a férfiaknak.”

Nicolosi rábeszéli, hogy a férjet, Jim-et is be kell vonni a dologba, mivel a kisfiú kezelésében kulcsfontosságú az apa szerepe. A férfinak is elmagyarázza, hogyha nem avatkoznak közbe, a kisfiúból homoszexuális, vagy (még rosszabb) transszexuális lesz. Amit nyilván egy szülő sem akarhat.

“Mindkettőnknek meg kell erősítenünk Trevor férfiasságát és férfias viselkedését. Egyszerűen nem tehet úgy többé, mintha lány lenne. Ő fiú, akármilyen ábrándképei legyenek is önmagáról.

Miután sokat imádkoztam és sírtam, és végül elfogadtam a helyzetet, több dologgal is szembe kellett néznem. Először is anyósommal és nővéremmel el kellett fogadtatnom, hogy bármit gondoljanak is róla, és bármennyire ellenezzék is azt, amit Jim és én Trevorral teszünk, tiszteletben kell tartaniuk. Akkor sem engedhetek, ha „hülyének” tartanak ezért.”

Egy édesanya naplója

(Szívem szerint közzétenném a teljes naplót, mert igen tanulságos, de a Nicolosi által készített kivonat is 11 oldalt tesz ki a könyvben, ezért csak a legfontosabb részeket idézem belőle.)

“1990. február 10. – Egy hete kerestük fel Dr. Nicolosi-t. Világosan elmagyarázta, mit kell tenni, de arra megtanítani valakit (esetünkben egy négyévest – a szerk.), mit jelent fiúnak illetve férfinek lenni, nagyon nehéz. Ha látjuk, hogy Trevor lányos dolgokat tesz, szelíden szólunk, hogy a fiúk nem szoktak ilyeneket csinálni, és arra is felhívjuk a figyelmét, hogy miket szoktak. Például elmondtam neki, hogy a fiúknak jól látható fütyijük van, és ettől fiúk, és hogy a fiúk soha nem lehetnek lányok, és a lányok sem lehetnek fiúk.

Olykor igen megvisel minket, hogy olyan sok dologra kell figyelmeztetnünk Trevort, amit nem szabad tennie. Trevor mindig jó fiú volt, és egyszerűen nincs hozzászokva ahhoz, hogy azt hallja, hogy olyan sok mindent rosszul csinál. Szomorú szemmel néz rám, és megkérdezi, nem csinált-e megint valami rosszat. És azt is látom, hogy már nem olyan szívesen jön oda hozzám, mint régen, mert fél, hogy megint kritizálni fogom a viselkedését.”

“1990. február 16. – Számtalanszor előfordul, hogy Trevor így szól: „Nem érzem jól magam. Le akarok feküdni aludni.” aztán pedig azt veszem észre, hogy a tévé előtt fekszik, és nővére hálóingét teríti magára, úgy, mint amikor azt játszotta régen, hogy lány. Ilyenkor azonnal szólok neki, hogy hagyja abba.

Azt is észrevettem, hogy amikor Trevor megcsókolja hazatérő édesapját, ez most inkább a csábítás csókja – nem olyan, mint amikor a fiú csókolja meg az apját, hanem mint mikor a feleség csókolja meg a férjét.”

Taps! Mindössze két hét alatt sikerült depresszióssá tenni egy kisgyereket, anyukának pedig maxra pörgetni a paranoiáját. De hol van még a vége?

“1990. február 26. – Ma Jimi nyitott ajtónál pisilt, úgy, hogy Trevor is láthatta. Mikor Trevor legközelebb pisilni ment, becsukta maga mögött az ajtót, hogy apja ne láthassa. Jim azt mondta: „A pasiknak nem kell zavarba jönniük, ha más pasik látják őket.”

Pozitívum ugyanakkor, hogy többé nem látom, hogy Trevor női ruhát hordana és nemrégiben a rajzolást is abbahagyta.”

“1990. március 1. – Mivel szóltam, hogy ne csak a lányokkal legyen, a tanórán a legkisebb fiú mellé ült, akit csak talált – de legalább fiú mellé! Az előrelépés édes íze!”

“1990. március 6. – Trevor nem beszél többé a rózsaszínről! Nővéreivel is többet csatázik, ami jó, hiszen ez az az életkor, amikor más dolgok iránt kezd érdeklődni, mint a nővérei.

Ha tévét néz, a fantáziálgatás világába csúszik vissza, tegnap például ismét Csőrikét utánozta. Megpróbálok leülni vele, mikor nézi, hogy lássam, nincs-e túl sok nőies viselkedés a filmben, amit utánozhat, vagy legalább elmagyarázom neki, hogy „Trevor, a fiúk nem szoktak ilyeneket csinálni”. Dr. Nicolosi szerint jobb lenne, ha inkább Jim figyelmeztetné erre.”

“1990. március 17. – Unokatestvérénél Tervor legózott, azonban nem arra használta a kockákat, hogy valamit építsen velük, hanem nyakláncot és koronát készített belőlük majd a fejére tette őket. Azt mondta, hogy ő a herceg.”

“1990. április 13. – Múlt hétvégén a kacsavadász játékkal játszott a Nintendón, ami fiúknak való játék. A barátjától kapta kölcsön.”

“1990. április 22. – A fiam és én már nem vagyunk olyan közel egymáshoz, mint régen. Úgy érzem, búcsút kell vennem a kisfiamtól. Már nem is hasonlítunk egymásra annyira. Fájdalmas dolog ez, de biztos vagyok benne, hogy azt teszem, ami a legjobb neki. Múlt vasárnap megütötte Eddie-t, aki nyolc évvel idősebb nála.”

“1990. április 28. – Azt hiszem, Trevornak többé nincsenek kételyei afelől, hogy fiú.”

“1990. október 7. – Problémák jelentkeztek. Jimet előléptették, rengeteget dolgozik, és gyakran indulatos a gyerekkel. Trevort most nem érdeklik a sportok, és nem tévéznek együtt.”

“1991. március 26. – Bálint nap környékén többször rajzolt lányokat, szíveket, stb. Ez baj, hiszen a tanár mondta hogy ilyeneket rajzolnak. Szólnom kellett Trevornak, hogy a fiúk nemcsak lányokat szoktak rajzolni. Később láttam, hogy egy kifestőkönyv felé hajol, de az előtte lévő lány képét nem kifesti, hanem kisatírozza.”

“1991. április 5. – Problémás nap. Úszórversenyen voltunk, Trevor a medence szélén ült, és miközben nézte, hogyan versenyeznek a fiúk a medencében, keresztbe tette a lábát. Magunkhoz hívtuk, és megkértük, hogy ne tegye keresztbe a lábát, és viselkedjen fiúhoz méltóan, nehogy a nagyobb fiúk kisbabának vagy kislánynak nevezzék.”

“1991. május 12. – Ma már jobb! A klubban az összes fiú bement a medencébe, és noha hideg volt a víz, Trevor is beugrott! Igazi férfias dolog! És egész nap nagyon férfiasan viselkedett.”

“1991. szeptember 20. – Trevor érdeklődik a zongora iránt. Megkérdeztem Dr. Nicolosit, érdemes-e most zongoraórára járatni. Azt válaszolta, hogy természetesen igen, ha ehhez van tehetsége. De legyen a tanára férfi, lehetőleg férfias alkatú nős ember.

Ma este a nővéremmel kártyázott, aki a Hamupipőkéből kezdett énekelni egy igen lányos dalbetétet, a fiam pedig teljesen rákattant. Hát sok hasznát nem veszem a nővéremnek, az biztos!”

“1992. január 2. – Betlehemeset adtak elő a templomban, és Trevor azt választotta, hogy az egyik bárány lesz az istállóban, nem pedig József, az egyik pásztor vagy a király. Igen elszomorodtam.”

“1992. január 3. – Az iskolában Trevor azt rajzolta le, hogy apa új teherautójával mennek át a hídon. Imádkozom Istenhez, hogy mindez már a rémálom vége legyen.”

“1992. február 20. – Vasárnap férjem rossz hangulatban volt és hallottam, hogy durván ráüvölt a gyerekre. Jim mintha nem tudná, milyen érzékeny Trevor a szidásra. Jim nem szereti, ha megmondom neki, mit csináljon. De ha nem figyelmeztetem rá, hogy mire van szüksége fiunknak, akkor semmilyen javulás nem lesz. Soha nem bunyózik Trevorral, csak ha szólok neki. Most is csak ül és együtt tévéznek. Hát ez nem nagy segítség a fiunknak! Attól tartok, neki nem is annyira fontos Trevor gyógyulása, mint nekem.”

“1992. május 28. – Keményen küzdök az iskola vezetésével, hogy a második osztályban férfi tanára legyen Trevornak. Nincs könnyű dolgom. Úgy tűnik, senki nem érti, miről van szó! Ma beszéltem az elsős tanárral, aki biztosított róla, hogy Trevor teljesen egészséges fiú, aki nagy tiszteletben áll osztálytársai körében, vagyis hogy én vagyok a hülye, ha azt gondolom, hogy Trevornak arra van szüksége, hogy férfi foglalkozzon vele. Hogyhogy képtelen felfogni? Ennyire ne legyen érzéke a gyerekek személyiségéhez? Hát nem látja, milyen könnyen visszaesik Trevor? Alig várom, hogy vége legyen az iskolának!”

Ez már a könyvben közzétett utolsó bejegyzések egyike, de Nicolosit – ahogy minket is – az érdekelte, mi lett a történet vége:

“Tíz évvel (10!!!) azután, hogy Trevor elkezdte a terápiát, felhívtam az édesanyját, hogy jöjjön el egy értékelő beszélgetésre.” Anyuka ezt örömmel meg is tette, és így nyilatkozott:

“Ugyan nem az a szupermacsó, mint az unokatestvérei, de a nőies viselkedés már a múlté. Viszont Trevor továbbra is szeret álmodozni, és odaadással rajzol képregényeket vagy hollywoodi akciófilmek jeleneteit. Szóval továbbra is szüksége van a támogatásra. Az évek során a férjem nem dobta be magát annyira, mint amennyire Trevornak szüksége lett volna rá, és ez kettőnk között is sok súrlódás forrása volt.”

„Minden adandó alkalmat megragadok otthon, hogy csendben a férfi képét erősítsem. Fickónak, fiatalembernek, fiúmnak hívom Trevort. Mindig úgy szólítom, hogy egyben férfi mivoltát is hangsúlyozzam. Muszáj így tennem. Nem a „régi időket” szeretném feleleveníteni, de mivel a fiam a nemi identitás zavarában szenvedett, kötelességemnek tartottam, hogy rámutassak azokra az egyértelmű különbségekre, amelyek a nemi szerepek között állnak fent.

Két lányom a konyhában szokott segíteni. Fiam a szemetet viszi ki. Nem azt kérem a lányaimtól, hogy vigyék ki a szemetet, hanem hogy takarítsák ki a mosókonyhát és tegyék el, amit a zöldségesnél vettem. A fiam a havat lapátolja el a kocsibejárón és feltankolja Jim teherautóját. A lányaimnak ezt nem kell tenniük. A családi szerepeket nemek szerint kellett meghatároznom. És mindezt a fiam kedvéért teszem, hogy Trevor világosan érzékelje, hogy férfi.”

Tehát a harcnak továbbra sincs vége. Igaz, hogy ráment a házassága, a gyermekeivel való kapcsolata, a saját idegrendszere, és mindenki nettó elmebetegnek tartja, de legalább a fia még-mindig-nem-buzi! És továbbra is megtesz mindent, hogy ezt megakadályozza.

Gondolhatnánk, hogy rendben, ez a nő teljesen őrült, és ez lehet egyedi eset. Lehetne, de sajnos nem az. Nicolosiék mindent megtesznek azért, hogy ahol csak lehet, terjesszék eszméiket, ennek köszönhetően Amerika, és világszerte több ezer szülő fordul hozzájuk “segítségért”. Vannak azonban anyák, akik nem olyan kitartóak, mint Trevoré.

Az oregoni Jessica Dutro szintén irtózott a gondolattól, hogy 4 éves kisfiából homoszexuális lesz. Ő azonban látva, hogy milyen hosszú és keserves út vezet a kétséges gyógyulásig, inkább úgy döntött, a gyorsabb utat választja. Pasija segítségével halálra verték a gyermeket. A halottkém megállapította, hogy a kisfiú hosszan tartó és rendszeres bántalmazás áldozata volt.

Nicolosiéknak azonban ő is csak járulékos veszteség. Akárcsak azok a fiatalok, akik még csak nem is mind melegek, de szüleik éveken át tartó “féltő gondoskodása” elől inkább az öngyilkosságba menekülnek.

Mivel a naplóban leírtak esetleg eltántoríthatnak egyeseket, és ne adj Isten, még az is megfordul a fejükben, hogy elfogadják a gyermeküket olyannak, amilyen, a “Miért érdemes kitartani? Egy pillantás a kemény valóságra.” című bekezdésben világos és egyértelmű érveket kapunk.

Egyrészt mert AIDS. Ezt két oldalon át tárgyalja, de egyszer sem említi, hogy a HIV vírus nem buzispecifikus, és már 2002-ben is bőven akadtak heteroszexuális hordozók.

Másrészt:

“Fontos, hogy fiunk tisztában legyen az azonos nemű kapcsolatok jellemzőivel. Jóllehet szívből vágynak a stabil azonos nemű kapcsolatra, meglehetősen kicsi az esélye, hogy a hosszú távú férfi kapcsolat mind a szexet, mind a hűséges szerelmet biztosítani fogja.

Miért váltogatják a melegek ilyen gyakran szexuális partnereiket? Véleményem szerint ez a homoszexuális vonzódás hiányvezérelt jellegének köszönhető, amely a két férfit a felszínes és kérész életű szerelmi fellángolások egymást követő sorára ítéli, amely képtelen arra, hogy érett szerelemmé váljon. Hűséges barátság ugyan lehet belőle, de érett, kitartó és szexuálisan hűséges szerelem, amely a férfi és a nő egy életre szóló házasságát jellemzi, nem.”

Nicolosi elismeri, hogy a heteroszexuális férfiakban is megvan a kicsapongó szexuális ösztön, de őket a házasság szentsége és a gyermekeikért vállalt felelősség visszatartja. Mivel pedig a melegek nem házasodhatnak és nem is fogadhatnak örökbe, ezért be kell látnunk, hogy a legegyszerűbb út az átnevelésükben rejlik. Csak így van esélyük arra, hogy normális tagjai legyenek a társadalomnak.

“Meg vagyok róla győződve, hogy az emberiség csak akkor tud helyesen élni, ha összhangban van a természet rendjével.”

Szép végszó! Egyetértek.

A föld élőlényei között a homoszexuális egyedek létezése teljesen természetes dolog. Az ember az egyetlen faj, ahol a közösségek homofóbiától terhelve nyomorítják meg tagjaikat testileg és lelkileg. Bízom benne, hogy a természettől tanulva egyszer majd mi is képesek leszünk elfogadni egymást olyannak, amilyenek vagyunk.

Kezdetnek az is elég lenne, ha ezeket a segítségnek hívott, valójában tudatlanságon, gyűlöleten és embertelenségen alapuló terápiákat végleg elfelejthetnénk. Bár szerencsére Magyarországon ezek nem túl elterjedtek, ez a könyv az élő bizonyítéka annak, hogy létező jelenségről van szó. A hazai “helyreállító terápiákról” és azok túlélőiről itt olvashattok.

Tisztában vagyunk azzal, hogy sok szülőnek valóban nehézséget okoz elfogadni gyermeke másságát, illetve megrémülnek a “melegségre utaló jelek” láttán. Számukra hamarosan összeállítunk egy cikket, ahol igyekszünk tényleges segítséget nyújtani.

Addig is, az aggódó szülők nyugodtan forduljanak a Háttér Társaság Információs és Lelkisegély szolgálatánál.
Ha olyan fiatal vagy, akit a családtagjai átnevelő terápiára akarnak kényszeríteni, illetve tudomásod van arról, hogy valakivel ezt teszik, szintén jelentkezz a linken olvasható elérhetőségeken.  

Nicolosit pedig, ezzel a rakás szeméttel együtt, felejtsétek el örökre!

____________________________

J.Gábor - blogger, közösségépítő
Email: hello@melegedo.com

További cikkekért és érdekességekért kövess minket Facebook-on: