Nagy fába vágtuk a fejszénket, mikor úgy döntöttük, részletesen fogjuk feldolgozni számotokra az Év Legostobább Könyvét. Mivel ez a mennyiségű sötétség egyben befogadhatatlan, ezért cikksorozat formájában számolunk be olvasmányélményünkről.

Első írásunkban A homoszexualitás megelőzése – Útmutató szülőknek című alkotás szellemi hátterét mutattuk be nektek, a másodikban pedig elkezdtük pokoljárásunkat a könyv lapjain. Aki még nem olvasta ezeket, az először pótolja elmaradását, mi addig megvárjuk itt, a kínpadon.

Tíz fejezetből eddig még csak az elsővel foglalkoztunk, amely lefekteti a könyv elméleti alapjait. Most viszont kapaszkodjatok erősen, mert ezúttal nyolc fejezetet fogunk egyszerre rátok zúdítani, csak hogy ti se maradjatok ki a jóból!

Gyorsan foglaljuk össze, amit eddig tudunk. Vagy hát, izé… (A tudás szót nagyon furcsa e könyv kapcsán használni.) Tehát, a Joseph Nicolosi által leírtakból az derült ki, hogy a homoszexualitás a “nemi önazonosság zavarára” vezethető vissza. Legfőbb oka, hogy a fiúgyermek a túlzott anyai ragaszkodás és az apakép hiánya miatt elkezd lányosan viselkedni, és elidegenedik a saját nemétől. Joseph állítása szerint nem létezik “meleg fiatal”, mivel midannyian “heteroszexuálisnak lettünk teremtve” és csupán fejlődési rendellenesség miatt alakulhat ki ez a fajta meleg aberráció. Ezért fontos, hogy még időben elkezdjük kezelni a “prehomoszexuális gyereket”. Persze mindezt önkéntes alapon, hiszen a NARTH (Homoszexualitás Kutatására és Gyógyítására létrehozott Nemzeti Szövetség) senkit nem kényszerít a terápiára.

Ne legyenek ábrándjaink, Nicolosi a könyv további részében is teljes képzavarral küzd a nemi identitás és a szexuális orientáció fogalmai között, egyetlen vigaszunk, hogy legalább következetesen hülye. Mi azért vegyük át még egyszer: a nemi identitás azt jelenti, hogy mi van a lábad között, vagy hogy ettől függetlenül fiúnak vagy lánynak érzed-e magad, a szexuális orientáció pedig, hogy melyik nemhez vonzódsz. Mivel az író a “szakkönyv” megírása előtt az alapfogalmak megismeréséhez sem vette a fáradtságot, így az idézetekben ez mind rosszul lesz használva. Én a továbbiakban erre nem fogok külön kitérni, mert veletek együtt már baromira unom. (És ha tudnátok, hogy ezt minden harmadik mondatban leírja 260 oldalon keresztül…)

A prehomoszexuális fiú

A második fejezetben Nicolosi további példákat hoz lányos kisfiúkra, akiknek szülei hozzá fordultak, szerencsére még időben! Büszkén meséli, ahogy felvilágosult családok boldog és megszokott életét forgatta fel, miután kellő gyakorisággal riogatta őket a buziság démonával.

Végre kitér arra a lehetőségre is, mi van akkor, ha a gyerek eleve homoszexuálisnak született. Szóba kerül a genetika, de mivel érezhetően nem ért hozzá, inkább filozofálgatásba kezd, miszerint “A tudomány – ellentétben azzal, amit sok ember feltételez – nem állíthat akármit. A tudomány leírja a világot, és arról tudósít, hogy “mi van”, azt azonban, hogy “minek kellene lennie”, nem tudja megmondani.” Egyértelmű állásfoglalást tesz amellett, hogy ha valaha be is bebizonyosodik, hogy a melegség genetikai okokra vezethető vissza, nekik akkor is az az erkölcsi felelősségük, hogy segítsenek ezeknek a szerencsétleneknek “normális emberekké válni”.

Elkezdi sorolni, milyen veszélyeket rejt magában, ha a szülő hagyja, hogy serdülő fia kiélje homoszexuális hajlamát: “nagyobb esélye van annak, hogy a kábítószer, az alkohol vagy a prostitúció fogságába kerülnek, öngyilkosságot kísérelnek meg, nemi úton terjedő betegséggel fertőződnek meg, vagy felnőtt korukban lesz komoly pszichológiai problémájuk. E fiúk közül néhányan transzvesztiták vagy transszexuálisok lesznek.” Ellenben ha heteroszexuális tinivé válnak, akkor mind az alkohol, mind a drogok, mind a nemi betegségek hatástalanok lesznek rájuk. Gondolom.

Leírja egy fiú esetét, aki nagyon lányos volt, de 26 hónapnyi (több mint kétéves) intenzív terápiának köszönhetően korábbi feminin viselkedésének már nyoma sincs. Arról nem esik szó, hogy még mindig buzi-e, mivel ugye itt “prehomoszexuálisokról” beszéltünk, tehát fel sem merül, hogy a gyerek meleg lenne, és most, hogy nem lányos a viselkedése, már nem is lesz az. Fontosnak tartja leszögezni, hogy ezek a kezelések 5 és 12 éves kor között a leghatékonyabbak. Én pedig fontosnak tartom felhívni a figyelmet, hogy ezek az átnevelő terápiák szigorúan “önkéntes” címkével vannak eladva.

Ennél a pontnál álljunk meg egy kicsit, és emlékezzünk meg Kirk Murphy-ről, aki sokáig a férfiasító terápia egyik hivatkozási pontja volt. A szülei 5 (!) évesen vitték el a kezelésekre, melyeket sok év elteltével sikeresnek minősítettek, a mozgalom pedig az ő példáját tűzte lobogójára. A fiú 17 évesen kísérelt meg először öngyilkosságot, majd többszöri próbálkozás után, 37 évesen sikerült véget vetnie életének. Terapeutái csalódottak voltak, mert úgy látták, Kirk végül mégis engedett a homoszexuális hajlamának, és emiatt lett öngyilkos (mint tudjuk, ez a melegség velejárója).

Nicolosi borzongva meséli, hogy az állami iskolákban a pedagógusok arra bíztatják a diákokat, hogy kísérletezzenek a különböző nemi identitásokkal, azonos nemű párkapcsolattal is próbálkozzanak, és tekintsék a biszexualitást természetesnek. “Brian Camenker, a szülői jogok aktivistája olyan massachusetts-i iskolai programról számolt be, ahol a gyerekeknek el kellett játszaniuk, hogy homoszexuális párt alkotnak. A középiskola alsó osztályaiban olyan műhelyeken kell részt venniük a diákoknak a homofóbia ellenes héten, ahol elítélik a hagyományos értékeket, magasztalják a transzneműséget, azokat a gyerekeket pedig, akik más véleményen vannak, megszégyenítik.” Mivel magam is kíváncsi lettem erre a meglehetősen radikális pedagógiai módszerre, megnéztem a bekezdés hivatkozását. Eszerint Brian Camenker beszámolója audiokazettán érhető el, melyet a következő telefonszámon lehet kikérni: (781) 433-7106. Ami persze változhatott, hiszen az eredeti könyvet 14 évvel ezelőtt adták ki. Szóval aki utána akar járni a leírtak hitelességének, annak hajrá! (Bár csak arról bizonyosodhat meg, hogy Brian valóban elmondta-e mindezt, arról nem, hogy állításai igazak-e.)

Végül kedvenc részem a fejezetből: “Meleg aktivisták azt állítják, hogy a homoszexuális irányultságú ember számára a nem születéstől fogva “közömbös” dolog, és azért szenved, mert olyan világban élünk, amely nemekre tagolódik, ezért meg kell változtatni a világot. De ha a melegek valóban lényegtelen dolognak tartják a nemet, akkor a meleg férfiak vajon miért nem biszexuálisak? Miért értékelik olyan nagyra a férfiasságot a meleg világban? És miért látjuk azt, hogy ez a kényszeres és veszélyes nemi viselkedés a férfiasságot keresi?”

Na, ha eddig bárkinek kétsége lett volna, akkor itt most fehéren-feketén kiderül, hogy ennek az embernek még csak halovány segédfogalma sincsen a homoszexualitásról, sem a nemiségről, sem bármi másról, amiről bátorkodott könyvet írni.

Ilyennek született?

A harmadik fejezetben a genetika vs. nevelés kérdéskörét boncolgatja tovább. Szó van az ikervizsgálatoktól kezdve, az agyi elváltozásokig, amikbe én most nem fogok belemenni, mivel 2002 óta már elég sok minden változott. A lényeg, hogy Nicolosi nincs meggyőződve a biológiai háttér fontosságáról, hiszen saját tapasztalatai egyértelműen bebizonyították, hogy a rossz nevelés felelős a nemi zavarokért, és így a homoszexualitásért.

Fogalmam sincs, mi okozza a melegséget, de aki bebizonyítja nekem, hogy egy vadon élő pingvin, delfin, sirály, farkas, oroszlán, zsiráf, ló, kecske, szarvas, stb. a neveltetése miatt lett homoszexuális, az kap tőlem egy szivárványos nyalókát.

Mivel a témában nem jut dűlőre, ezért inkább sír még egy sort a fejezet végén, hogy az “ilyennek született” elméletet politikai fegyverként használják a melegaktivisták, aláásva ezzel a társadalmi rendet, miközben Nicolosiék elméletét a média nem hajlandó komolyan venni.

A családban marad

Újabb sztori, melyben kiderül, a kicsi Danny azért lett buzi, mert az anyja hagyta főzni. Képbe kerül a válás, mint legfőbb mumus, hiszen ilyen esetben a bíróság szinte mindig az anyának ítéli a gyereket, és akit az anyja nevel fel, annak egyenes út vezet a homoszexualitáshoz és a transzneműséghez. (Ha eddig nem vettem volna észre, hogy egyházi propagandát olvasok, akkor most kezdenék el gyanakodni.)  

Felmerül a megrontás is, mint ok, hiszen minden meleg hajlamot mégsem lehet az anyákra kenni. De nem időzik itt sokat (katolikusként én sem feszegetném a gyermekmolesztálás témáját), inkább visszatér az egyedülálló nőkhöz, és tanácsokat ad nekik. Többek között azt, hogy a fiuknak minél előbb kerítsenek egy férfi példaképet, járassák cserkésztáborba vagy sprortklubba, és az ég szerelmére, ha valami bánata van a gyereknek, eszükbe ne jusson vigasztalni, mert attól elnőiesedik! Keressenek erre a feladatra is egy férfit, akihez a serdülő fordulni tud a bánatával. Tök mindegy kit, csak farka legyen.

Az apáknak adott további jótanácsok aranyat érnek! Nem is fűznék hozzá semmit, íme:

“Az apával való testi agresszió kiváló alkalom arra, hogy legyőzzük a nemi identiás zavarában szenvedő fiú félénkségét és bátortalanságát, de – ami ennél is fontosabb – azt is elősegítheti, hogy az apák érzelmileg kötődni tudjanak fiukhoz. Mindez történhet a nappali szőnyegén vagy a nagyszobában. A cél az, hogy a “vad fiúból” is felszínre hozzunk valamit. Mikor az apa azt játssza, hogy ő gyenge, a fiának alkalma nyílik rá, hogy kemény, erős és agresszív legyen.”

“Az apával való közös zuhanyzás jót tesz a kisfiúnak, sőt, az se baj, ha néha a fivérei is csatlakoznak hozzájuk. Akkor a legjobb kezdeni ezt, mikor a fiú még kicsi, mivel a serdülőkor környékén a fiúk visszarettennének, ha ekkor kellene először meztelennek mutatkozniuk apjuk társaságában.”

“Lefekvéskor az apa legyen az, aki végül ágyba teszi a fiút. Anyja is ott lehet, de az apa legyen az, aki utoljára “jó éjszakát” mond a fiúnak, és lekapcsolja a villanyt. A csendes imádkozás, bibliaolvasás és beszélgetés után az apa legyen az, aki biztosítja a gyermeknek az érzelmi biztonságot.”

“Az apákat bátorítani kell, hogy keressék a testi kontaktust, és a fizikai tevékenységeket is végezzenek a fiaikkal. Fontosnak tartom a bunyózást, mivel általában éppen a férfiakkal való normális kapcsolat az, ami felnőtt homoszexuális klienseim gyermekkorában annyira hiányzott.”

Nicolosi leírja, milyen káros, ha a szülők elfogadják, hogy az ő gyerekük más, mint a többi fiú, sőt, adott esetben még támogatják is! Azt tanácsolja, mindig legyenek résen, figyeljék a jeleket, és lépjenek közbe minél hamarabb, mert a katasztrófát (hogy a fiukból boldog homoszexuális legyen) csak így kerülhetik el.

A barátokkal kapcsolatos érzések

Az ötödik fejezetben ismét sztorival kezdünk:

“Pontosan emlékszem arra a pillanatra, mikor tudatára ébredtem annak, hogy meleg vagyok. Tizenkét éves voltam, és úgy mentünk be az osztályba, hogy lerövidítettük az utat. A tornatermen és a fiúöltözőn vágtunk keresztül. Egy felsős srác éppen a zuhany alól jött ki. Vizes volt és pucér, én meg azt mondtam: A betyárját!” – Megkértem kliensemet, határozza meg pontosan az élményt. Csendben gondolkozott, aztán így szólt: “Azt éreztem: a betyárját, de szeretném, ha én lennék ő!”

Távol álljon tőlem, hogy kételkedjek Nicolosi szavahihetőségében (hiszen még nem adott rá elég okot…) ugyanakkor ezeknél a példáknál mindig felmerül bennem a kérdés, a kedves író vajon mennyire alakította a sztorikat saját elméletének igazolásához? Ezt nyilván sosem fogjuk megtudni. Miután viszont Nicolosi fentebb már utalt arra, hogyha az erkölcsi felelősség úgy diktálja, akkor a tudomány állításait is a társadalmi értékek szolgálatába kell állítani (genetika), ezért elképzelhetőnek tartom, hogy a saját tapasztalatainak leírását is kellő rugalmassággal kezeli. Természetesen egy magasztosabb cél érdekében.

A fejezet további részében azt ecseteli, hogy egy (pre)homoszexuális fiatalnak mennyit segíthet, ha bensőséges viszonyt tud kialakítani a többi fiúval. Ezzel teljes mértékben egyetértek! Viszont ez is sokkal könnyebben menne, ha a srácokat nem uszítanák folyamatosan a buzik ellen.

“Figyelmeztetés! Melyik támogató csoportokat kell mindenképpen elkerülni!”

Itt felsorol több, Amerikában működő meleg egyesületet, például a P-FLAG-et (Leszbikusok és Melegek Szülei és Barátai). Teljes undorral beszél a szervezetek által kiadott brossúrákról és könyvajánlókról, melyek nem egyszer “pornográfiába illő nyíltsággal beszélnek a szexualitásról”. Teljes elképedéssel meséli, hogy egyes szülők büszkék a meleg gyermekükre! Ezeket tehát nagy ívben kerüljék el!

Felsorol továbbá egy rakás más “megbízhatatlan” szervezetet is, akik lelki tanácsadással vagy felvilágosítással foglalkoznak, mivel ők nem támogatják az átnevelő terápiákat. Szerinte az a biztos, ha az egyházhoz fordulunk, bár sajnos manapság már a papok között is akad olyan, aki valamiért emberszámba veszi a homoszexuálisokat.

Serdülőkor

Végre bepillantást kapunk abba, hogyan is működik az átnevelés a gyakorlatban. A 15 éves Kaith egy másik fiúval ismerkedik az interneten, a szülei azonban elolvassák az levelezését és nyomban Nicolosi-hoz fordulnak segítségért.

“Mérges, volt, hogy szülei arra akarják “kényszeríteni”, hogy változzon meg. És mélyen meg volt bántva, hogy nem tisztelik az érzéseit és nem fogadják el annak, akinek gondolja magát. Első találkozásunk után ezt az e-mailt kaptam tőle:

Nem bízok magában, nem tisztelem magát és hülye lennék, ha bármilyen kapcsolatba lépnék magával. Mindent megtestesít magában, amire most NINCS szükségem az életben. Torkig vagyok azzal, hogy nem tisztelik az érzéseimet és a gondolataimat csak azért, mert annyi idős vagyok, amennyi, olyan érett, amilyen, és olyan a nemi irányultságom, amilyen. Ha együtt dolgoznánk, akkor el KELLENE fogadnia ezeket az érzéseimet, hiszen ez én vagyok.

Ott ül és analizál engem és mindenki mást, aki bejön a rendelőjébe. KICSODA MAGA? Mi jogosítja fel erre? A falára akasztott iparengedély? Múltbéli “tapasztalatai”? Azok a férfiak, akiket állítólag heteroszexuálissá változtatott? Egyik alapján sem gondolom, hogy életem irányítását bármely tekintetben átengedném magának.”

Keith ezennel hivatalosan is a hősöm! Bátran kiállt magáért egy olyan helyzetben, ahol a szülei, a társadalom és a “segíteni akaró” személy is mind ellene voltak. Sajnos azonban ti is tudjátok, hogy Nicolosi nem írta volna bele a könyvébe, ha végül nem járt volna “sikerrel” nála. A 15 éves fiúnak egymagában semmi esélye nem volt egy ilyen tapasztalt méregkeverővel szemben...

Nicolosi megjátszotta, hogy elfogadja, és az ő oldalán áll, csak hogy hajlandó legyen vele többször találkozni. Ott volt, amikor a Keith összeveszett az internetes barátjával, és akkor is, amikor a fiú első szexuális kísérlete nem váltotta be a várt reményeket. Ezeket az eseményeket mind arra használta fel, hogy megmutassa, a melegek világa csak csalódást és kínt tartogat a számára. Végül Keith, pár év terápia után megtanulta elfojtani homoszexuális vágyait, és beilleszkedni a normális, heteroszexuális közegbe.

Minderre nehezen találok szavakat. Egyedül csak abban reménykedem, hogy halottak napján senkinek nem kell gyertyát gyújtania Keith-ért. Nekem viszont egyre nehezebb tovább olvasnom ennek az embernek a könyvét…

Hogyan lesz a fiús lányból leszbikus?

Az első és egyetlen fejezet, ami a leszbikusság témájával foglalkozik. Nyilván azért, mert ahogy az már az első fejezetben kiderül: “...kevesebb a homoszexulis a nők között, mint a férfiak körében. Egyes kutatások szerint feleannyian, más adatok szerint ötöd-, sőt tizedannyian vannak.”

Nem kell túlmisztifikálni a kérdést, Nicolosi itt egyszerűen megfordította az elméletét. Tehát, a leszbikus lány az apját isteníti, míg az anyjával nincs kapcsolata. Persze itt is a “nemi önazonosság zavarán” van a hangsúly, tehát a leszbikusok valójában mind férfiak akarnak lenni.

A fő különbség, hogy a “leszbianizmus” sokkal kiszámíthatatlanabb a férfi homoszexualitásnál. A nőknél a hetero és homoszexuális időszakok gyakran váltogatják egymást, feministák körében pedig egyenesen elvárt, hogy időnként nőkkel is létesítsenek kapcsolatot. Sőt, ők azt tekintik normálisnak!

Hát, csajok, egy percig se szomorkodjatok, hogy csak ennyit kaptatok a szórásból!

A kezelés politikája

Nicolosi ismét elmondja ugyanazt, hogy őket senki nem szereti, mert gonosznak és kártékonynak ítélik a munkásságukat, és nem érti, hogy miért. Elkeseredett harcot vívnak azért, hogy az Amerikai Pszichológiai Társaság (APA) ismét nyilvánítsa betegséggé a homoszexualitást. Megkérdőjelezi az elmúlt időszak tudományos kutatásait (mármint a 2002. előttiket) mivel felháborítónak tartja, hogy meleg szakemberek is részt vettek bennük. Kitör belőle a paranoia, hogy a meleglobbi teljesen aláássa a társadalmat, és ellehetetleníti az átnevelő terapeuták munkáját, többek közt azzal, hogy meggyőzik a törvényhozó szerveket, tiltsák be a kiskorúak átnevelését.

Azzal érvel, hogy maga a természet is heteroszexista, hiszen csak a hím és a nőstény egyedek képesek utódot nemzeni. “A két nem egymást kiegészítő természete és a heteroszexualitás az állatvilág és a humánbiológia normája.” Valamiért nem említi meg az állatvilágban természetes módon jelen lévő homoszexualitást, illetve a meleg egyedek szerepét a csordában/falkában. Biztosan csak elfelejtette, de szerencsére mi már írtunk erről.

Aggodalmának ad hangot, amiért már a oktatásban is az elfogadásra nevelés lett a divat. Pedig, ha a homoszexuális személy elfogadó közegben él, akkor semmi motivációja nem lesz arra, hogy megváltozzon. Ha pedig a társadalom is elfogadja ezt az aberrációt, akkor totális zűrzavartól kell tartanunk, ahol nem lesznek többé nők és férfiak, végül pedig összeomlik az egész nemzet. Vaaaagy, csak annyi történik, kedves Nicolosi, hogy senkit nem fog érdekelni, ki buzi, ki nem az, és mindenki foglalkozik a saját életével. Szörnyű világ lesz, tudom…

A gyógyulás folyamata

Elérkeztünk a kilencedik fejezethez, és ígérem, mára ez lesz az utolsó.

“Apák, öleljétek meg fiaitokat, különben majd egy másik férfi öleli meg őket.”

– A. Dean Byrd pszichológus

Már a felvezetés sem rossz, de ez nem készít fel arra, ami ebben a részben van leírva. Az újabb példasztori után ismét szülői instrukciókat olvashatunk.

“Hasznos lehet, ha felhívja a fia figyelmét – ha még nagyon kicsi – a biológiai felépítéséből adódó tényekre, különösen arra, hogy van hímvesszeje, amely önmaga normális és egészséges része. Apját is be kell vonni ebbe a felvilágosításba. Sok apa szerint a közös zuhanyzás nyitja meg az utat az ilyen beszélgetésekhez. Az apáknak hangsúlyozniuk kell, hogy ettől az anatómiai valóságtól lesz a gyerkőc “ugyanolyan fiú, mint a többiek”. Ennél is fontosabb azonban az, hogy ha tudatosítjuk benne, hogy férfi nemi szerve van (amit a nagyon kicsi prehomoszexuális fiú tudat alatt valószínűleg legszívesebben letagadna), önnön női vagy androgün lényére vonatkozó fantáziái is megszűnnek.”

“Az apával való zuhanyzás megerősítheti a fiú azonosulását apjával és apja férfiasságával, valamint saját férfi anatómiájával. Dr. Rekers szerint, az apák ne reagáljanak durván vagy elutasítólag, ha fiuk a közös zuhanyozás alatt a nemiségről vagy a nemi anatómiáról kérdezi őket. Az apa mutasson természetes érdeklődést a téma iránt. Teljesen természetes dolog, ha a fiú megbámulja apja nemi szervét, vagy ha a fiú spontán módon meg is érinti azt. Amennyiben ez történik, fontos, hogy az apa ne ijedjen meg, ne veszítse el lélekjelenlétét, ne reagáljon elutasítólag vagy durván, és ne büntesse meg ezért. Inkább biztassa fiát, hogy tizenéves korától neki is ilyen nemi szerve lesz.”

Nicolosi még vagy másfél oldalon keresztül ecseteli apa és fia zuhanyzóbeli lehetőségeit, részletesen kitérve arra, hogyan és hányszor fogdoshatják egymás nemi szervét, de ha nem haragszotok, én a továbbiaktól megkímélnélek benneteket.

A fürdőszobán kívüli testi kontaktus témája újból előkerül. Nicolosi szerint “A birkózás, a bunyózás, a “verjük meg apát” kitűnő lehetőség arra, hogy a fiú felfedezze testi erejét, és kapcsolatba kerüljön ezzel az ijesztő és titokzatos férfialakkal.”

Zseniális, ahogy a “Feltétel nélküli szeretet” bekezdésben arról beszél “A terapeuta egyik legfontosabb feladata az, hogyan segítsen a szülőknek abban, miként tudják elutasítani a nőies viselkedést anélkül, hogy magát a gyermeket is elutasítanák.” Nálam a feltétel nélküli szeretet mást jelent, de mivel Nicolosi eddig is elég rendhagyón értelmezte a fogalmakat, felesleges ezen fennakadnunk.

Végezetül kapunk egy skálát, melyen mi magunk is mérhetjük, hol tart gyermekünk a gyógyulásban: 

• A nőiesség csökkenése.

• Az önértékelés javulása.

• Nagyobb érettség.

• A szorongás vagy a depresszió csökkenése.

• Népszerűség a többi fiő körében.

• A viselkedési problémák javulása.

• Jobb kapcsolat az apjával.

• “Örül annak, hogy fiú lehet.”

Ez alapján, ha fiunk lányos, kishitű, éretlen, depressziós, népszerűtlen, balhés, utálja a fatert és nő akar lenni, akkor még mindig buzi. Vagy nem. Leginkább nem.

Én mára megköszönöm a figyelmet. Csak egyetlen fejezet van hátra, az Egy édesanya naplója. Alkalmuk lesz napról napra figyelemmel kísérni, hogyan működik az egész embertelen hókusz-pókusz a gyakorlatban. Mindezt egy szerencsétlen asszony szemszögén keresztül, akit a naivitás és a jó szándék sodort Nicolosiék karmai közé.

Tartsatok velünk, tanulságos lesz.

A folytatáshoz katt ide!

____________________________

J.Gábor - blogger, közösségépítő
Email: hello@melegedo.com

További cikkekért és érdekességekért kövess minket Facebook-on: