A kép a Fiúk a klubból című sorozatból származik.
Párszor megkérdezték már tőlem, hogy mégis miért támogatom a homoszexuálisok elfogadását? Hisz „természetellenes”, meg egyébként is csak „hobbiból csinálják”; az egész nem áll másból, mint „tangás buziparádéból”, és úgy egyébként „mit tudhatnék én erről”, úgyse értem.
Na kezdjük! Ismered az érzést, amikor kamasz vagy, az egész életed, a hormonháztartásod és lelkivilágod egy kriminális katasztrófának tűnik, de mindennek a tetejébe legalább népszerű sem vagy és folyton cikiznek? Üdvözöllek kamaszkorom hajnalán!
Ne aggódj, nem fogok rinyálni, de érdemes ismerni az én történetem ezen aspektusát ahhoz, hogy megértsd, amit majd üzenni próbálok. Tizenöt évesen az a fajta lány voltam, akit inkább leköptek az utcán, mert a természet nem áldotta meg előnyös külsővel, és még arra is volt példa, hogy verekednem kellett emiatt. Mert hát „lányokat nem bántunk”. Kivéve, ha csúnya, mert akkor valamiért mégiscsak lehet.
Sokszor hallgattam a hányásig ismert kliséket, példameséket, erkölcsi tanszarságokat, kétszínű sallangokat és vallási hülyeségeket egymás elfogadásáról, megértéséről, de úgy éreztem, hogy Forrest Gumpot is csak az sajnálja, aki maga is futott már, mert üldözték. A többieknek fogalmuk sincs róla, milyen az, amikor olyasmiért bántanak, amiről nem tehetsz. Irigyeltem őket a tudatlanságukért, mert én pontosan tudtam.
Tele kamaszos keserűséggel ismertem meg akkoriban a Legjobb Barátomat. Aki történetesen meleg. Engem lenyűgözött az intellektusa és választékos szóhasználata, őt pedig a tény, hogy pont leszarom, hogy meleg. Disney mesébe illő barátságunk valahogy így kezdődött. Olyasmit tudtunk adni egymásnak, ami addig mindkettőnknek hiányzott: azt, hogy valaki előítéletek nélkül nézzen ránk. Nekem felemelő érzés volt, hogy végre valaki a külsőmtől függetlenül hajlandó szóba állni velem, ő pedig örült, hogy egy lány nem azért akar a barátja lenni, mert polcra teheti a legújabb egzotikus állatkáját „buzibarát” címszó alatt.
Azt hiszem a személyiségem fejlődéséhez sokat hozzátett, hogy későbbi kamasz éveimet nem kellett teljes magányban eltöltenem, mert volt egy Legjobb Barátom, aki pontosan tudta, hogy milyen kirekesztettnek lenni, egy rajtad kívülálló ok miatt. Elképesztően sokat beszélgettünk akkoriban, és jóval később tudtam csak meg, hogy mennyien irigyelték tőlünk ezt az őszinte barátságot.
A kép a Fiúk a klubból című sorozatból származik.
A csavar ott jött a történetbe, amikor felnőttünk. Rajtam a genetika – látva évtizedes szenvedésemet – valamiért megkönyörült, és – fogjuk rá –, vállalható külsővel bocsátott utamra a nagybetűs Életbe. Addigi életem felét, jóformán úgy töltöttem, hogy egyfolytában cikiztek, összesúgtak a hátam mögött, és mindenféle jelzővel illettek, úgyhogy drámai volt a változás, amikor ez lassacskán abbamaradt. Egyszerűen felemelő. Igen ám. DE!
A homoszexualitás nem így működik. Tudom, most sokan habzó szájjal verik az asztalt, hogy márpedig de, azonban én ragaszkodnék ahhoz, hogy szerintem önszántából senki nem választaná ezt. Miért nem? Mert amitől én idővel megszabadultam, azzal a Legjobb Barátom mai napig küzd, pedig már bőven felnőttünk. A cikizés, az alpári beszólások, a kiközösítés, a megszégyenítés vagy amikor leköpnek; a fenyegetések, az üldözések velejárói maradnak egy homoszexuális életének (Magyarországon mindenképp). Ja igen, tudom tudom, mert „provokatív buzi”, és igazából „ő tehet róla”. Nem, azt kell, mondjam nem. Legjobb Barátom pofátlanul népes rajongótábornak örvendett a hölgyek körében, és amíg el nem mondtam, senki nem gondolta, hogy meleg.
Szóval persze... Lehet, páran mazochisták, és tényleg élvezik, hogy kirekesztik őket, de a többiek nem döntöttek úgy, hogy ezt szeretnék. Csak ezt dobta a gép. Úgyhogy én a mai napig küzdök azért, hogy egyenlően bánjanak velük. Vele. Nem papíron (bár az is fontos), hanem a mindennapi életben. Hogy amikor valaki kijelenti: Ők ezt az egész életformát csak kamaszos lázadásként választják azért, hogy felbosszantsák anyut, aput, a társadalmat, a jóistent vagy épp csak unatkoznak, akkor meg is értsék, hogy mekkora blődség hagyja el a szájukat. Hogy mivel is jár ez igazából, milyen az a soha nem múló érzés, hogy te valahogy más vagy, és ezért lelkileg vagy akár fizikailag is bántanak.
Pedig nem tehetsz róla.
Egy szó, mint száz, megígértem, hogy nem fogok rinyálni. Hiszek benne, hogy a fenti esetek elkerülhetők némi empátia segítségével. Amihez, úgy gondolom, sokszor csak az kell, hogy megértsük, mit érez a másik, és min megy keresztül. Bizonyára sziruposan fog hangzani, de ha a cikkem segített Neked megérteni ennek a „más világnak” az árnyoldalait is, akkor már megérte megírni.
Fahéj Fanni
További cikkekért és érdekességekért kövess minket Facebook-on:
