Régebben évtizedeket kellett várni, hogy valakit boldoggá avassanak, és akár évszázadokat, hogy szentté nője ki magát. De felgyorsult világunkban úgy látszik, az egyház is más időszámítást használ. Vagy az is lehet, hogy tényleg léteznek olyanok, akik kiérdemelték, és nem kell sok emberöltő, hogy cselekedeteiket megszépítse az idő. Akik igazán megérdemlik, hogy az emberek hozzájuk imádkozzanak, azok valóban minden embert egyformán szeretnek, és azért munkálkodnak, hogy a világ egy jobb hely legyen. Ezért mi is fejet hajtunk ez előtt a csodálatos asszony előtt.

Tegnap, Ferenc pápa szentté avatta a XX. század egyik legkülönlegesebb, legönzetlenebb asszonyát, aki 1910-ben, az Oszmán Birodalomban született Agnes Gonxha Bojaxhiu néven, és később Kalkuttai Boldog Terézként vonult be a köztudatba.
Ma már csak Teréz anyának hívjuk, és mostantól szentként tekint rá az egyház is.

18 évesen, missziós nővérként érkezett Indiába, és ott tette le szerzetesi fogadalmát 1931-ben, majd kolostorba vonult és tanított. Mikor lelki gyakorlatra tartott, a vonaton látta a nyomort, a szegények mindennapi küzdelmeit az életben maradásért, ezért 1948-ban elhagyta a kolostort, hogy a szenvedők sorsán osztozzon, és Jézus útját követve szolgálja a szegényeket. Ez lett a küldetése, amit élete végéig töretlenül követett.
Először azt kérte az akkori pápától, hogy elhagyhassa a rendet, majd levetette az apácaruhát és fehér szárit öltött, azután amerikai missziós nővéreknél tanulta ki az ápolást.
Később nyomortelepi iskolát alapított, majd 1950-ben megkapta a pápai engedélyt, új szerzetesrend alapítására. A Szeretet Misszionáriusai hitvallása Teréz anya szerint:
„hogy segítse az éhes, ruhátlan, hajléktalan, béna, vak, leprás embereket, az olyanokat akik nemkívánatosak, szeretetlenek, kitaszítottak a társadalomból, és mindenki elkerüli őket”.

Munkáját számtalan elismeréssel, díjjal jutalmazták az évek alatt, de 1979-ben Nobel-Békedíjat is kapott. Így köszönte meg:

Hogyan segíthetjük elő a világbékét? Menjünk haza és szeressük a családunkat.

Családja körében is mindig szerény, kedves volt, de a közeli hozzátartózói ismerték kissé szarkasztikus humorát is, és azt is elmondták róla, hogy nem volt bigott.
Unokahúga Agi Bojaxhiut így nyilatkozott róla a Vatikáni Rádióban:

Tele volt szeretettel, békét árasztott maga körül. Én magam Teréz anyával úgy tudtam beszélgetni, kettesben is, ahogyan soha senki mással. Derűs nyugalmat árasztott: tekintete a mélybe hatolt. Ha a szemébe néztél, úgy érezted, beléd lát, a szívedbe. Otthon nagyon figyelmes volt. A rendje nagyon szigorú volt: ő maga szerette például a csokoládét, de nem evett, mert a csokoládé luxuscikk volt, és azt mondta: „Mivel a körülöttem élő emberek nagy részének nincs pénze arra, hogy csokit vegyen, én sem eszem.” És sok hasonló dolog volt még… Olykor a nagy luxus a cukorka volt, mert folyamatosan kapott ajándékba cukorkákat, kis csokikat, és ezeket mindig elajándékozta, gyakorlatilag semmit nem tartott meg magának. Minden ajándékot, amit kapott, továbbadott. Én egy mandolint kaptam tőle, amit az amerikai olaszoktól kapott. Teréz anya különleges volt, ugyanakkor hétköznapi is, abban az értelemben, hogy nem érezted kellemetlenül magad a társaságában, mint egyes világi hírességek mellett, akik közelében az ember kissé feszeng.

Teréz anyáról sokan azt hiszik, mindig valami elmélyült, szent légkört árasztott magából… pedig inkább mókás volt: nem mondanám, hogy szarkasztikus, inkább ironikus viccei voltak. Jó humorérzéke volt, az igazat megvallva nem volt bigott – ha ezt el szabad mondanom…

1983-ban, II. János Pál pápa látogatása alatt kapta az első szívinfarktusát, amit még egy követett, majd pacemakerrel élte az életét, de tovább dolgozott. Később maláriát is kapott, ami súlyos szívkárosodást okozott. Szinte az utolsó napokig aktív volt, csak pár hónappal a halála előtt mondott le a rend vezetéséről, aminek addigra 123 országban 610 missziója működött, 4000 apáca és 100.000 önkéntes ápoló segítségével.

Halála után egy évvel már elkezdték a boldoggá avatási eljárást – a szokásos öt év helyett –, majd 2003. október 19-én, közel negyedmillió zarándok jelenlétében Rómában boldoggá avatták.

A ceremóniára, ami az irgalmasság szent évének egyik legnagyobb eseménye, több mint százezer ember ment el. Állam- és kormányfők, hírességek. Mégis, talán a legérdekesebb, hogy az a férfi is ott volt a családjával együtt, akinek csodálatos gyógyulásáért avatták most szentté Teréz anyát.
2008-ban egész testében lebénult, és az orvosok lemondtak róla, de felesége Teréz anyához imádkozott, és a csoda meg is érkezett. Marcilio Haddad Andrino felgyógyult, és ma büszkén állt a Szent Péter téren, feleségével és gyermekeivel együtt.

Fotó: MTI

Bárki, aki találkozott vele, csak annyit tudott róla elmondani, hogy valóban körüllengte valami megfoghatatlan könnyedség és a szeretet, ami áradt belőle. Mindenkihez volt egy jó szava, és olyan örökérvényű mondásokkal írta be magát – nem csak  a vallásos – emberek emlékezetébe, amik jobbá tehetnék a világot.
Talán érdemes lenne egyet mindenkinek kitenni a hűtőszekrényre, hogy reggelente ezzel az útravalóval induljon neki a napnak:

“Soha ne engedd, hogy valaki ne legyen boldogabb a veled való találkozás után, mint előtte.”

“Mindannyiunknak egy élete van! Miért nehezítjük meg egymásnak?”

“A béke egy mosollyal kezdődik.”

Nos, ezek a mondatok itt, a Melegedőn is megállják a helyüket, nem igaz?

Becca Prior 

További cikkekért és érdekességekért kövess minket Facebook-on: